Halottak napja versek idézetek :
Boszorkány
Vörös a hajam, zöld a szemem
Fekete macska a védjegyem
Mindig megnéznek az utcákon
Mi vagyok számomra nem átok.
Bájitalokat főzni nem nehéz
Elérhetem, hogy békává légy
Vagy, hogy örökké szeress belém
De én helyembe sose lennél.
Halloween a kedvenc ünnepem
Tetőn fogni seprűnyelet
Szárnyalunk a telihold előtt
Repülünk a házak fölött
Egyetlen mi minket vonz
Ami nálatok már átlagos
Nem szerethetek egy férfit se
Különben vége életének
Gajdos Csilla
Halottak napjára
A halottaknak megnyugvást és lelki békét!
Az élőknek megbocsátást és emlékezést!
Halottaid Téged is a temetőbe siettetnek!
Ha nem jutsz ki, ne hidd, bárki kinevethet!
Azért gondolj rájuk, ha ma sem jutnál oda, mégse!
Gyújts egy gyertyát, bárhol vagy, hogy tövig égjen!
Tudod, hogy Neked is jobb legyen, Ők azért harcoltak!
Szomorúság helyett mosoly kerülhessen az arcodra!
Gondolj szeretteidre is, kik még élnek!
Kik jóban-rosszban együtt vannak Véled!
Bár testükkel távol vannak, szívükkel Hozzád érnek!
Gyújts újabb gyertyát, hogy egy a szeretetért is égjen!
Balogh László
Kati
Bamba nép és félrevert harangok,
kertek alatt járó
Kati hangját hallod.
Férfiszag és asszony lesz a lányból,
sziromkoszorúban
Kati vele táncol.
Folyosón ha felsírnak az árvák,
riadt nevelőnők
Kati arcát látják.
Ártatlant ha láttok barna koporsóban,
utolsót még bennük
Kati szíve dobban.
Dezső Márton
Halottak napján
Hervadó őszi csokorral kezében,
Nyomasztó, keserű bánattal szívében
Lépdelt a temető kapuja felé.
Remegő lábai vonszolták befelé.
Hűvös volt az idő, akárcsak egy hírvivő,
Ki hűvös közönnyel hozza a halott hírét,
Majd részvét és alázat nélkül
Kíván neki örök békét.
Üzenet nélküli sárga levelek
Keresik a feledett, áldott, régi neveket.
Hervadt virágok, kopaszodó fák,
Jaj, azok az álmatlanul eltelt éjszakák!
Elfonnyadt virágcsokrok a szürke köveken,
Könnycseppek csillognak a síron lévő szövegen.
Kialudt mécsesek éltetik a Halált,
Ki akit akart, azt sajnos meg is talált.
Fából készült, korhadt keresztek
Hirdetik: Egyszer ti is halottak lesztek!
Buta és hiú koszorúk kérdik:
Emberek, miért vagytok szomorúk?
Szunnyadó lelkek hangja dalra kél.
Vagy csak zörög a szélben a sok levél?
Melyek felhalmozódtak a sírok tövénél,
Ő pedig megállt saját sírkövénél.
Térdei megrogytak, összeesett,
A fáról egy levél még az ajkára esett,
De ő nem vett többé levegőt.
Fáradt lelke lassan elhagyta a temetőt...
Halotti szél kél, s homokot hoz magával,
Szövetséget kötött az uralkodó Halállal.
Befödi a testet, ha az már halott.
Hűvös volt az idő... Halottak napja volt.
Járki Angéla
Házak állnak
Házak állnak szívem helyén,
Merev ablakú, kitömött házak.
Reménytelen fogságban,
Minden faluk végzetemre várnak.
Darabos valóság, méltatlan bánat,
Meghaltál bennem,
Nincs helye falain a
Boldogság zászlajának.
Magas és merev emlékek,
Obszcénul intenek,
Hiába legyintek,
Sokáig kísérnek.
Ez lenne a valóságom,
Mire elég könny-záporom,
Talán kicsit elfed
Lehet, nagyon meghat.
Szívem helyén házak laknak,
Kaszárnyák ásítanak,
Nem újak,
Utat se mutatnak.
Házak kínoznak,
Álmomban várnak
Fojtogatva, rám
Szakadt jelenben...
Kastaly Zsolt
A temető
A kinyíló rozsdás kapu hangja
belevágja fülembe a kín keservek
késével a jelet.
Az eltemetett ködös éjszakában
bús hangot hallok:
De valaki nevet?
Letakart koporsóba kell bújni,
hogy a hold halálos hajnala
ne hozzon újabb múltat a jelenből.
Már a megjegesedett leheletet sem
tudjuk kifújni.
Az óra kattogása beleékelődött
a levetett ruhák aludt szagába,
S eltüntet mindent a sötétség
báróinak gyomrában.
A kihalt föld utolsó szavait
sem lehet hallani,
Mert a hóba mártott kéz véres
hegeit nem lehet letakarni.
Nyikorog a kapu, jajveszékel.
Elkeseredve ordibál megváltás után,
de hangját a sírkövek feliratos felületei
elnyelik egymás után.
A márványba itatott felszabadítás
késve érkezik meg.
A kemény föld magába nyeli
az elfeledetteket. Indul a foszlás.
Az örök emlékek könyveit olvassák,
azt hiszik ezzel az eltűnt évek
bűneit örökre lemossák.
A fény sugárként szalad végig
a szürke kerten,
A kapu csak kéjesen áll,
Képmutatóan, békében.
Megkezdődött a jövő a múltban,
A rideg fagyos valóságot
Eltakarja a józanság leple,
Kisütött a nap, reggel van...
Laci István
Pislákoló mécs
Fázós galambraj robban fel az égre
Homályos szemem álmokat lát végre:
Szerte a világon álmokért cserébe
Milliónyi lélek vánszorog az égbe...
Gál János
Az asztalon kicsiny mécses ég...
Az asztalon kicsiny mécses ég,
Egy holt lélek már rég benne él.
Lángja erős, táncol a sötét éjben,
Üresség van a rokonok lelkében.
Nincs betöltve még a kiszakadt rész,
Te is meghalhatsz, hát félj!
Az asztalon kicsiny mécses ég,
Egy holt lélek már rég benne él...
Vasvári Kata
Az asztalon kicsiny mécses ég...
Az asztalon kicsiny mécses ég,
Egy holt lélek már rég benne él.
Lángja erős, táncol a sötét éjben,
Üresség van a rokonok lelkében.
Nincs betöltve még a kiszakadt rész,
Te is meghalhatsz, hát félj!
Az asztalon kicsiny mécses ég,
Egy holt lélek már rég benne él...
Vasvári Kata
Gyertyát gyújtok...
Most gyertyát gyújtok csak Neked
- Bár tudom, hogy azt mondanád
Nem kell a sok csecse-becse
Csillagok közt keress engem
Szíved mélyén meg is lelhetsz
Vitatkozom kicsit Veled
Gyertya fénynél emlékezem
Magam vagyok és a csendem
Kérdeznélek, de nem felelsz
Gyertyát gyújtok elmélkedem
Milyen szép volt minden percem
Mosolyod a gyertya fénye,
szereteted a melege
Nem háborog most a szívem
Igazad van megleltelek
Mészárosné Fischli Magdolna
Egy szál gyertya
Nem kell, csak egy szál gyertya
emlékezni ez is elég!
Belülről jöjjön, s fájjon ha kell
sírjunk, és hagyjuk hogy kiszabaduljanak könnyeink,
oly jó lesz utána a megkönnyebbülés!
Nem kell, csak egy szál virág
kegyeletből ez is elég!
Fájdalmunk óráján, mélyre
belecsöppenni még megrendülő.
Kutatva keresni a múltban
szerettünket, féltve megőrizzük emlékét!
Nem kell, csak egy gondolat
mi tudjuk ki az,
kinek gyermeke, szülei, testvére
vagy kedvese, párja netán unokája
belül mardossa a bánat.
Megnyugodni, rágondolni
szívünkben elrejteni örökké!
Bene Györgyné Éva
Halottak napjára
Szomorún égő szép, mécseseink lángja
Vetül rá, szeretteink fénylő sírjára.
Életük újra lepereg: gyertyafényben,
Melyek a sírokon, lassan csonkig égnek.
Az örök bánat táplálja e lángokat
És hiány sző néha hiú ábrándokat.
Soha nem jő haza már, hiába várjuk,
Sosem lesz már előttünk, hiába látjuk
Még néha, ahogy ránk mosolyog, mint régen.
Üresség vágtáz csak, csikorgó keréken.
Ahogy szól, oly kedvesen, lágyan még néha,
Megrepedt szívünknek édes hagyatéka.
Lassan körbeszőnek az emlékek minket,
Jóleső ölelés, egy édes tekintet
A múltból, hová már nem térhetünk vissza.
Keserű könnyeink fekete föld issza.
A szeretet tartja bennünk ezt a lángot,
Mely emberivé teszi még e világot.
Nem fújhatja el soha se vihar, se szél.
Szeretteink helyett már csak a csend beszél.
Mi megtartjuk magunknak a csodát: voltak.
A többi élők számára, ők csak: holtak.
Ők azok szívünknek, kik mindig is lesznek,
Akkor is, mikor már ránk sem emlékeznek.
Kiss Tamás
Novemberi falevél
Tavasz volt amikor rügyeztél
meleg napsugárral leveleztél
éltető zápor permetezett rád
veled lombosodott hűst adó magas fád
hallottál gyermek kacajt
s vidám madárdalt
éjszaka fészket takargattál
s nappal alattad számos nemzedék szaladgál
most sajnos eljött szomorú sorsod s lehullottál
és oly sok mindent csendesen betakartál
szeretteinket kik elmentek régen
s ott lebegnek ők a novemberi éjben
fájó szívünk úgy hiányolja őket
Őket a soha vissza nem térőket
kiket szeretet nélkül emlegetnünk nem lehet
itt vannak ők velünk nékünk kedves szellemek
szívünkbe zártuk édes arcukat
kik már megvívták nehéz harcukat
fülünkbe visszacseng vidám nevetésük
kiknek hű és kötődő hozzánk a lelkük
rájuk emlékezünk ma este
értük ég mécsesünk, s mi szív-repesve
kézen fogva csendesen, megszeppenve állunk
céllal, s céltalan őrájuk találunk
szent temetőknek virág tengerében
csöppnyi tábortüzek ragyogó fényében
imát s fohászt rebeg a szánk
ti sem feledjetek, emlékezzetek ránk
és te kedves halott novemberi falevél
takargass be mindenkit melegen ki nem él.
Takácsné Tóth Krisztina
A gyász napján
A rozsda-lelkű ősz
hullajtja leveleit.
Sírhalmok csendje
nyugszik a tájon.
Isteni vigasztalást
várok!
A megkopott elmúlás
érzése
újra dobban bennem,
láthatatlan bánata
könnyezik szememben.
Némaság ajkamon.
Elszorult szívvel állok
imák keringnek
felettem,
viaszgyertyák táncában
a kósza szél meglebben.
Emlékezek!
Didergő koszorúk
őrzik,
amit az emberi szív rejt.
A fájdalom
kegyetlen nyila
gyógyíthatatlan sebet ejt.
Vérzek!
Keresnék egy sírt,
de sehol sem találom!!!
Kislányom sírhelye
nincs sehol e világon!
Itt temettem el
vérző lelkemben,
az Úrra bíztam
ki befogadta
a mennyei fellegekben.
Gyászolok!
Szeretteim figyelnek,
látják utamat.
Végig kísérnek,
amíg égig hazámba jutok,
ahol fényességgel
köszöntenek
majd az angyalok.
Elhagyom
hontalan hazámat.
Ott megtalálom
Isteni otthonom!
Uram,
Fohászkodom...
Tóth Mária
Már úgy hazudok...
Miért lenne más-e nap?
Ma ugyanúgy távolokba vesztél.
Lobogó hajamban a gyászselyemszalag
feketébb a korhadó keresztnél.
Jöttöd s az, hogy visszahulltál
neved betűi, negyven évnyi tested
ma éberebben éget és vörösen lobog rám
olyan tűzzel ahogy kinevetted.
Azt mondtad: - Ne félj, örökké vagyok!
De megsejtettem: úgyis menni tudnál.
Tizenhat éves hiányodba nőttem,
s már úgy hazudok, ahogy Te hazudtál.
Szécsényi Barbara
Fájdalmas ima
(Ég a mécses!)
Gyertyát gyújtunk, emlékezünk.
Lassan elhamvad mécsesünk.
Mennyei Atyánk Téged kérünk:
Enyhítsd fájdalmas szívünk.
Kérünk hallgasd meg a fohászt,
A lelkeknek adj végső tisztulást,
Hogy veled legyenek a mennyben!
Erre kérünk itt lenn: életura, Istenem!
Hibácskay Andi