Soniboy honlapjára tévedtel!

B orongós napok tűnjetek tova,
O kkal szomorú ne legyél soha!
L épteid kísérje töretlen szerencse,
D erűs percek rajzoljanak mosolyt a szemedre!
O szoljanak el az óévnek sötét árnyai,
G úzsból szabaduljanak a képzelet szárnyai!

Ú j évet hozzon a nesztelen iramló idő,
J öjjön már a rég várt, csodálatos jövő!

É vek ha múltok, ha elszálltok napok,
V idámságot, örömet számolatlan adjatok!
E lfusson most az óévnek malaca,
T öbbé ne legyen senkinek panasza!

K erüljön betegség, bánat messzire,
Í rmagjuk is vesszen mind a semmibe!
V ágyaid sorra valóra váljanak,
Á lnok szavak többé ne bántsanak!
N övekedjen az igaz barátok tábora,
O kosan élj, ne legyél ostoba!
K ívánom neked, legyen 365 szép ünneped!

-------------------------------------------------------------------------------------------

 Juhász Gyula: Béke 

És minden dolgok mélyén béke él 
És minden tájak éjén csend lakik 
S a végtelenség összhangot zenél 
S örök valók csupán mély álmaink. 
És minden bánat lassan béke lesz 
És mindenik gyötrődés győzelem 
S a kínok kínja, mely vérig sebez, 
Segít túllátni a szűk életen. 
Testvéreim: a boldogság örök 
S e tájon mind elmúló, ami jó 
S az élet, a szép, nagy processzió, 
Mely indul örvény és sírok fölött, 
Az égi táj felé tart csendesen 
S egy stációja van: a végtelen.

Kányádi Sándor :Egyszer majd szép lesz minden 

Egyszer majd szép lesz minden, 
a telet s az őszi 
félelmet, hidd el, 
szerelmünk levetkőzi. 

Úgy állunk majd a fényben, 
mint a virágzó ágak, 
büszkén viseljük szégyen 
nélküli koronánkat. 

Sötétben sem kell félnünk, 
útjaink beragyogja 
hajdani szenvedésünk 
virrasztó teleholdja.

Szabó Lőrinc: SEMMIÉRT EGÉSZEN 

Hogy rettenetes, elhiszem, 
de így igaz. 
Ha szeretsz, életed legyen 
öngyilkosság, vagy majdnem az. 
Mit bánom én, hogy a modernek 
vagy a törvény mit követelnek; 
bent maga ura, aki rab 
volt odakint, 
és nem tudok örülni, csak 
a magam törvénye szerint. 

Nem vagy enyém, míg magadé vagy: 
még nem szeretsz. 
Míg cserébe a magadénak 
szeretnél, teher is lehetsz. 
Alku, ha szent is, alku: nékem 
más kell már: Semmiért Egészen! 
Két önzés titkos párbaja 
minden egyéb; 
én többet kérek: azt, hogy a 
sorsomnak alkatrésze légy. 

Félek mindenkitől, beteg 
s fáradt vagyok; 
kívánlak így is, meglehet, 
de a hitem rég elhagyott. 
Hogy minden irtózó gyanakvást 
elcsitíthass, már nem tudok mást: 
Mutasd meg a teljes alázat 
és áldozat 
örömét, és hogy a világnak 
kedvemért ellentéte vagy. 

Mert míg kell csak egy árva perc, 
külön, neked, 
míg magadra gondolni mersz, 
míg sajnálod az életed, 
míg nem vagy, mint egy tárgy, olyan 
halott és akarattalan: 
addig nem vagy a többieknél 
se jobb, se több, 
addig idegen is lehetnél, 
addig énhozzám nincs közöd. 

Kit törvény véd, felebarátnak 
még jó lehet; 
törvényen kívül, mint az állat, 
olyan légy, hogy szeresselek. 
Mint lámpa, ha lecsavarom, 
ne élj, mikor nem akarom; 
ne szólj, ne sírj, e bonthatatlan 
börtönt ne lásd; 
és én majd elvégzem magamban, 
hogy zsarnokságom megbocsásd.

Lesznai Anna: Ébredés 

Éltem aluvó asszonyéltemet 
S testem nem volt más - minden nyarak teste - 
Hajam a fáknak kusza lombja volt, 
Szívem a nappal leáldozott este. 

És nem volt más álomra nyílt szemem 
- Hiába hajlott ködfejtő betűkre - 
Mint minden víznek és minden egeknek 
Egymásba mélyedt magalátó tükre. 

Dús eremben télvégi harmat gyűlt meg, 
November hóban őszi pára ült meg. 
Mindenik maggal kipergett az éltem 
És lenge lelkem lebegett a szélben. 

- Te eljöttél és kiváltottál engem 
Te csudahántó megváltó szerelmem. 
Sebzett testem a nyarakból kivállott, 
Most talpig saját fájdalomban állok. 

Az én karom reszket ölelve téged, 
Az én szívemre verődik beszéded 
S hogy gyökeret vert tebenned a lelkem, 
Én felsikoltva önmagamra leltem.

Ülj mellém s nyújtsd kezed 

Ülj mellém s nyújtsd kezed a kályha 
felé, hogy míg lángja gyűrűz, 
lássam, finom ujjaidon 
hogy lobog át a 
régi tűz. 
Nézd, nézd a láng! Ne vedd, 
ne vedd le róla a szemed, 
mely fénytől soha meg se rebben: 
tekinteted még nyíltabb, szebb varázs, 
mikor a meg-megvillanó parázs 
lelked mélyéig üt és felragyog szemedben. 

Óh, örömünk mily szép és ifjú még, 
ha üt az óra és zendít arany zenét 
s én hozzád simulok és lassan simogatlak 
és a láz lassan kivirágzik, 
s mert egyikünk se tudja hűteni 
jó csókomat biztosan vezeti 
kezedtől szemedig s a szemtől le a szádig. 

Szeretlek, csábító, fénylő gyönyörűségem, 
hívogató húsod édes szédületében, 
amely körülfog és örömébe fogad már! 
Ilyenkor szebb a szád s karod drágább nekem 
és hívó kebled is, ahol fáradt fejem 
az őrült perc után, melyet csókodban adtál, 
elhelyezkedik a szíveden és pihen. 

Mert legtöbb most vagy, így a testi óra múltán, 
mikor szereteted anyásabban borul rám 
s lecsöndesíti a tüzek vad kezeit, 
s amikor, a szilaj vágy tűnését kísérve, 
már hallom: a nyugodt boldogság közelít, 
oly nesztelen-puhán, hogy szinte csönd a lépte.

Szabó Lőrinc: SZERETLEK 

Szeretlek, szeretlek, szeretlek, 
egész nap kutatlak, kereslek, 
egész nap sírok a testedért, 
szomorú kedves a kedvesért, 
egész nap csókolom testedet, 
csókolom minden percedet. 

Minden percedet csókolom, 
nem múlik ízed az ajkamon, 
csókolom a földet, ahol jársz, 
csókolom a percet, mikor vársz, 
messziről kutatlak, kereslek, 
szeretlek, szeretlek, szeretlek.

ellesz nekem 

Kellesz nekem, mint napfény kell a fáknak, 
Tikkadt virágnak, mint a víz szeme. 
Úgy, mint a test kell kóbor furcsa láznak, 
Mint dalra vágyó fülnek kell: zene. 

Vágyom rád, mint vándor vágy a fényre, 
Sötét fű után, ha eső, szél veri. 
S ezer ház súgja délibábnak: térj be, 
S ezer tenyér nyújt hűs vizet neki. 

Úgy nézek rád, mint víz-csepp néz az égre 
Irigylő vággyal vén felhőkre lát, 
És hogyha feljut, titkon, lopva, félve 
Anyjában nézi vágyva önmagát. 

Kellesz nekem, mint bűnnek kell az este, 
Mint vad csikónak fékező hurok, 
Ezernyi vágyam téged vár keresve, 
S ha egyszer eltűnsz, veled pusztulok. 

(Fáy Ferenc)

Lajos Melitta 
Vacsora 

Levágtam egy szelet kenyeret, 
S rákentem egész szívemet. 
Így kínáltam fel neked, 
Egy hűséges életet. 

Odaadtam az utolsó falatot, 
És azzal tested jóllakott. 
Eldobtad azután lelkemet, 
A kutyáknak hagytad maradék testemet. 

És nekem fáj a vég, 
Hogy vérem igy folyik el, 
Hogy a mohó ebek, még 
A lelkem is csontostul falják fel.

Pál Adrienn 
Üvöltenék 

Üvöltenék, de nem merek, 
meghallanák az emberek. 
Sírnék, de nem lehet, 
könnyet nem ejthetek. 

Boldog nem lehetek, 
mindig magányos leszek. 
Mondanám, hogy szeretlek, 
de viszont nem szeretnek. 

Az álarc boldognak látszik, 
mindennap szerepet játszik. 
De az arc könnyektől ázik, 
s a lélek hideg magányban fázik. 

Üvöltenék, de nem tudok, 
lassan megfulladok. 
Sírnék amíg még lehet, 
hullatnám a fekete könnyeket


Szilágyi Domokos 
Tavasz 

Zöldülni tanul a fű, 
nő, növekszik egyre, nézd! 
S mit csinál a napsugár? 
Tanulja a napsütést. 

Bólogat a hóvirág, 
szél tanítja rá - na nézd! 
Hát a szagos ibolya? 
Tanulja a kékülést. 

Hazaszáll a fecskepár, 
a szúnyogoknak hada, nézd! 
még csak zizzenni se mer, 
tanulja a remegést. 

Zörögni is elfelejt 
erdő alján a haraszt, 
némán figyel: a világ 
most tanulja a tavaszt.

Várnai Zseni: 

CSODÁK CSODÁJA 

Tavasszal mindig arra gondolok, 
hogy a fűszálak milyen boldogok: 
újjászületnek, és a bogarak, 
azok is mindig újra zsonganak, 
a madárdal is mindig ugyanaz, 
újjáteremti őket a tavasz. 


A tél nekik csak álom, semmi más, 
minden tavasz csodás megújhodás, 
a fajta él, s örökre megmarad, 
a föld őrzi az életmagvakat, 
s a nap kikelti, minden újra él: 
fű, fa, virág, bogár és falevél. 


Ha bölcsebb lennék, mint milyen vagyok, 
innám a fényt, ameddig rámragyog, 
a nap felé fordítnám arcomat, 
s feledném minden búmat, harcomat, 
élném időmet, amíg élhetem, 
hiszen csupán egy perc az életem. 


Az, ami volt, már elmúlt, már nem él, 
hol volt, hol nem volt, elvitte a szél, 
s a holnapom? Azt meg kell érni még, 
csillag mécsem ki tudja meddig ég?! 
de most, de most e tündöklő sugár 
még rámragyog, s ölel az illatár! 


Bár volna rá szavam vagy hangjegyem, 
hogy éreztessem, ahogy érezem 
ez illatot, e fényt, e nagy zenét, 
e tavaszi varázslat ihletét, 
mely mindig új és mindig ugyanaz: 
csodák csodája: létezés, tavasz!

Erich Kästner 
Az elalvás dicsérete 

Nyújtózol, ásítsz s eloltod a lámpát. 
Csak az utcáról szűrődik be fény. 
Lefekszel. De az alvás csak remény. 
Hallod a szomszéd lépte-koppanását, 
most jött haza és egy hölggyel beszél. 

Szemed körül szikraeső zsibong. 
Hát mit tehetnél? Szemhéjad lezárod. 
Felötlik egy-két gondod, tartozásod. 
A szomszédban egy kis cipő csikorg. 
Papucsa nincs? Ezek a mai lányok! 

Fejed becézi párnák tiszta hűse, 
és ajkad a homályba mosolyog. 
Fáradtnak lenni: Milyen szép dolog 
és aludni s nem tudni semmiről se! 
A gond, e vén eb, most ő sem morog. 

Milyen vidám a szomszédban az úr. 
Nevet és mintha ok nélkül nevetne. 
Pillád nyitod, és csöndesen ejted le 
s alatta a világ lealkonyul! 
Jóéjt kívánsz magadnak ten-nevedbe. 

Hát így. S szeretnéd, ha jönne az álom, 
S ki ágyadba telepszik csiga-testtel: 
csak a szürke rém ne jönne ez egyszer! 
Álom, de könnyű suhanású szárnyon, 
mert torkig vagy már a kísértetekkel. 

Egyszer gyerek voltál, igaz se tán. 
-Tiszta vagyok- rajongtad fel az égre. 
Ma, fáradt kezed szívedre téve, 
mit is vallhatnál szívből, igazán? 
Százháromig számolsz. S elalszol végre.

Gál Éva Emese 
Örökölt csend 

Tested: idő szántóföldje, tavasz illatú föld, 
fények útvesztője mindegyik barázda, 
s fönt, a homlok forró lombjain 
átsüt a kék, a végtelen. 
Engedd, 
hogy a körülkerített nappalokból 
bár annyi maradjon szabad, 
amennyit rábíz a képzeletre 
a körülhatárolt értelem. 

Fáj a csendnek, ha éles penge 
gyanánt metszi ketté a szó, 
mert van csend ami legyőzhetetlen, 
van csend, ami kimondható, 
van csend, ami olyan hatalmas, 
mint az egész bolygó világ, 
és van csend, amit viselned kell, 
mint örökölt egyenruhát. 

Állunk a csendben, várunk csendben, 
Ahol ennyi vágy együtt hallgat, 
ott a csend nem kimondhatatlan, 
és rejteni 
már nem lehet hatalmad.

Ha megkérdeznél 
Azt mondanám: téged szeretlek. 
Ahogy begombolod a kabátom és vitatkozol velem, 
Ahogy a nyakamba bújsz és a könnyeid végigfolynak mellemen, 
Mert szeretsz. 

Ha megkérdeznél 
Azt mondanám: a kezedet szeretem. 
A tenyereden állva ha szédülök hirtelen, 
Markod bezárul, vonásaidba ágyazva alszom védtelen, 
Mert megóvsz. 

Ha megkérdeznéd 
Azt mondanám: a szemedet figyelem. 
Ahogy arcom elsuhan benne egy szombat reggelen, 
Ahogy fáradtan lecsukódik a világ minden éjjelen, 
Mert benne élsz. 

Ha megkérdeznéd 
Azt mondanám: túl bonyolult nekem. 
A hangodba bújva, ha egy pillanatnyi csend terem, 
Megnyugszom, nem akarok más ember lenni 
Mert benned élhetek. 

Ha megkérdeznéd 
Azt mondanám: nem kérdezel sosem. 
Mert szeretsz - ahogyan én szeretlek, 
Mert megóvsz - ahogy én is óvlak, 
Mert hiszel bennem -ahogy még én sem hiszek. 
(One of fallen angels)

Babits Mihály 

Zsoltár férfihangra 

-Consolatio mystica- 


Tudod hogy érted történnek mindenek -- mit búsulsz? 
A csillagok örök forgása néked forog 
és hozzád szól, rád tartozik, érted van minden dolog 
a te bűnös lelkedért. 

Ó hidd el nékem, benned a Cél és nálad a Kulcs. 
Madárka tolla se hull ki -- ég se zeng -- föld se remeg, 
hogy az Isten rád ne gondolna. Az Istent sem értheti meg, 
aki téged meg nem ért. 

Mert kedvedért alkotott mennyet és földet és tengereket, 
hogy benned teljesedjenek; -- s korok történetét 
szerezte meséskönyvedül -- s napba mártotta ecsetét, 
hogy kifesse lelkedet. 

Kinek színezte a hajnalt, az alkonyt, az emberek arcát? Mind teneked! 
És kinek kevert sorsokat és örömet és bánatot, 
hogy gazdag legyen a lelked? És kinek adott 
annyi bús szerelmeket, 

szerelmek bűnét és gyászát? s hogy bűn és gyász egysúlyú legyen, 
eleve elosztott számodra szépen derüt és borút, 
sorsot és véletlent, világ nyomorát, inséget, háborút, 
mindent a lelkedre mért 

öltöny gyanánt: -- úgy van! eónok zúgtak, tengerek száradtak, hogy a lelked: legyen 
császárok vétkeztek, seregek törtek, hogy megkapd azt a bút, 
amit meg kellett kapnod, és világok vihara fútt 
a te bűnös lelkedért! 

Mert ne gondold hogy annyi vagy, amennyi látszol magadnak, 
mert mint látásodból kinőtt szemed és homlokod, úgy nagyobb 
részed énedből, s nem ismered föl sorsod és csillagod 
tükörében magadat, 

és nem sejted hogy véletleneid belőled fakadnak, 
és nem tudod hogy messze Napokban tennen erőd 
ráng és a planéták félrehajlítják pályád előtt 
az adamant rudakat.

Szabédi László 
Álmoddal mértél 

Te bennem szörnyeteget látsz, én benned 
nem akarom látni az inkvizítort, 
szüntesd meg ezt az öngyilkos küzdelmet, 
mely téged már a könnyekig sodort. 
Nem titkolom, hogy gyengébb vagyok annál, 
kit vak bizalmad remélt támaszul, 
és nem szeretném, ha vaknak maradnál, 
s nem látnád: szegény fejem rád szorul. 

Hát láss olyannak, amilyen valóban 
vagyok. Nem én hazudtam, ha szemed 
csak a részt látta bennem, és a jóban, 
mely részem, ismerni vélt engemet. 
Álmoddal mértél: én az álmodónak 
mit mondhatok? Ne légy a börtönöm! 
csalódtál, de ne tarts engem csalónak, 
amiért álmaidhoz nincs közöm. 

Én nem dicsérem frivolan a szennyet, 
mely negyven éven át hozzám tapadt, 
a szenvedést se dicsérem, de szenvedj, 
ha társamul kötelezed magad. 
Nem bíztatlak, hogy próbáld letagadni 
vétkeim, nem mondom, hogy ne perelj, 
de csak egészen tudom magam adni, 
fogadj mindenestül, egészen el. 

Ne mérj álmaidhoz kevesebbnek 
mutatják azt, ami több, mert egész: 
ítélő szavaid téged sebeznek, 
ha eszményednél törpébbnek ítélsz. 
Láss kegyetlenül, de lásd meg merészen 
a világot is, amely alakít, 
és magadénak fogadj el egészen, 
azzal együtt, mi tőled elszakít... 

Én a világnak élek, ne szakíts ki 
belőle, jöjj, járj együtt velem, 
gyötrődjünk együtt, így fog meggyógyítani 
mindkettőnket az orvos gyötrelem. 
Amíg javíthat per és szidalom, 
perelj és szidj, nem vész kárba a bánat, 
...de megmásíthatatlan múltamon 
őrködjék hallgatás..., és bűnbocsánat..
Élni 

Ha elmúlt, sosem bántam, 
Ha fájt, hát fájlaltam. 
Ha kínzott egy belső hang, 
Én szívemből hallgattam. 

Ha arcomat a kín ráncai járták, 
Úgy nevettem, hogy meg ne lássák. 
Ha éreztem, hogy többé nem lesz már ilyen, 
Leültem egy sötét parkban, s szenvedtem. 

Ha a tél reménysugarai felcsillantak, 
Tudtam, hogy talán utoljára látlak, 
Hogy talán utoljára ölellek, 
Hogy utoljára csókollak. 

Ha fájt, hát elmúlt, 
És tényleg nem bántam, 
Hogy talán örökre elszalasztottam, 
Azt, amit igazán szerettem volna, és igazán akartam: 
ÉLNI!...(ismeretlen…legalábbis számomra)

Dsida Jenő 
Túl a jégmezőkön 

A megfagyott öbölben 
jégbe szorult a csolnak. 
A hallgatás bárányai 
melletted vándorolnak. 

Mégy lankadón és szelíden, 
glóriásan és nézelődőn 
a vattás békesség felé 
véget nem érő jégmezőkön. 

Kibomlott és havas hajad 
meglobog és ismét elül. 
Világító virágokat 
ejtesz a hóba jelül. 

Csend van, amikor megállsz 
csendje hótömbnek, jéglemeznek. 
Tisztán hallod, amint most 
üvegszívem szirmai töredeznek.

Markó Béla 
Szonett 

Légy önmagad! Se fű, se fa, se felhők, 
se csillagok, se vágy, se terv, se út, 
amelyen egykor társad célba jut, 
se boldog gyermek, se gondterhelt felnőtt, 

se rejtelem, se értelem, mi rajtad 
kívül keresne megtartó szabályt, 
s mi életednek biztos medret ád, 
mert törvényeid mindig cserbenhagynak, 

s magad maradsz, hogy új törvényt találj, 
se jót, se rosszat kívülről ne várj, 
légy önmagad! Légy önmagad! Ne mások 

gyógyírje s mérge tán! Légy önmagad? 
Légy több! Akár a sötétben a mag, 
kiből a kinti fény sarjaszt virágot...

Markó Béla 
Számadás előtt 

Mert jól tudom, hogy lenne másik élet 
és másik csillag, másik szerelem, 
s hogy nincsen, aki megszabja nekem, 
mit féljek, mire várjak, mit reméljek, 

miféle kínban s szenvedélyben égjek, 
kinek szemére függesszem szemem, 
kinek kezétől gyúl ki testemen 
a láz, miféle éjben él a lélek, 

s miféle fényben fürdik boldogan, 
mert nincs előre elrendelve semmi, 
hogy kit kellene gyűlölni s szeretni, 

s ha sorsa van, választott sorsa van 
mindenkinek, hát lettem, ami lettem, 
de nem azért, mert másként nem tehettem...

Áprily Lajos 

BÍZTATÓ VERS.... 


Tudom, hogy hull a nap, 
örömök szállanak, 
kedves fők hullanak, 
sírdombok mállanak. 
Egy-egy kéz, drága kéz, 
mindegyre elereszt, 
mindennap vereség, 
mindennap új kereszt. 
Szem mögött, szó mögött 
gondárnyék feketül. 
És mégis: ne remegj - 
nem maradsz egyedül. 

Ködödben csillag ég, 
gondodból fény terem: 
vers-lelkek lengenek 
nyomodban ezeren. 
Zászlós és halk csapat, 
elszánt és bús-szelíd 
vers-lelkek, viharos 
vad korban tetteid. 

S szűkülő kör mögött, 
halkuló ház körül, 
mélyülő bú felett 
hűség áll őrödül. 
Jó lelkek, annyian, 
árvák és elesők, 
szépséget szomjazók, 
kútfődet keresők. 
Szédülni nem szabad, 
zuhannod nem lehet: 
szirten is rózsaág 
vigyázza lelkedet. 

Tudom, hogy két kezem 
nem part és nem erő: 
maholnap aszu ág, 
szélvert és remegő. 
Mentésre ingatag, 
tartásnak nem elég - 
síkon át, hegyen át 
kinyújtom tefeléd. 

Örömök szállanak, 
kedves fők hullanak, 
vén sírok mállanak, 
estébe hull a nap. 
Szem mögött, szó mögött 
gondárnyék feketül. 
És mégis - ne remegj: 
lélek van teveled, 
nem maradsz egyedül.

ózsef Attila 
MINDEN RENDŰ EMBERI DOLGOKHOZ 

Van egy színház, végtelen és mibennünk lakik, 
Világtalan angyalaink játszogatnak itt, 
Nyugtalanok, szerepük egy megfojtott ima. 
És a dráma mindig mindig csak tragédia. 

És az ember, szegény ember csak lapul belül, 
Benn, magában s ezer arccal egymagában ül, 
Három láng nő homlokából, zengő, mély virág 
És zokognak, elzokogják a litániát: 

"Én csak voltam! - Én, jaj, vagyok! - Én meg csak leszek! 
Leszaggattak, elültettek, fognak rossz kezek, 
Életünk az ember kedve, hanem hol van ő, 
Hol az ember? Hát hiába teremtett elő?" 

És az ember, szegény ember, csak lapul belül, 
Feje körül zengő szavak villáma röpül; 
No most, no most fölszáll majd az igazi ima! 
És a dráma mindig mindig csak tragédia. 

Jön a gond és jön az asszony, jön a gyávaság, 
Jön a kétség, jön a vágy és jön az árvaság 
S valamennyi fölsikolt és eggyé alakul: 
Magad vagy és magad maradsz magadnak rabul!... 

Világtalan angyalaink sugárlábakon 
Átugranak a világi köntörfalakon, 
Fölkapják és fölhajítják hozzánk szíveink 
S fölkapnak és eldobnak a szívünkből megint. 

És muszáj és meg kell tenni, szólni valamit, 
Ami vagyok, gyémánt, amely látóra vakit, 
Az egyetlent, ezt a soha nem látott rabot! 
S dadogok már, dadogok, de - magamban vagyok. 

Ó angyalok, segítsetek. Hol van az a fény, 
Amelyikről tudtam egyszer, hogy az az enyém, 
Amelyik majd szól helyettem. Az álom fia!... 
És a dráma mindig mindig csak tragédia. 

S elmegyek és másik jön és az is én vagyok: 
Elsiklanak talpam alatt sziklás századok - 
Mit akarok? s akarjak-e? Mi az az örök? 
S könnyű porban hullnak reánk az örök rögök. 

Tiszta gyümölcs, férges gyümölcs egy ágon terem 
S könnyen adják, könnyen veszik, de mi lesz velem?... 
Pokolbeli gonosz tenger vonagló agyunk 
S világtalan angyalaink mi magunk vagyunk.

Somogyváry Gyula 
EGY KIDŐLT FATÖRZS ELŐTT 

Vénülő fűz az istenadta. 

Úgy állt napfénybe, zivatarba, 
mint akinek már úgyis mindegy, 
hogy könnyű pillangók keringnek 
körötte, vagy a hópihék. 
Számba se vette még: él-e még? 

Vénülő fűz az istenadta 
s a Duna zúg, oson alatta 
nagy idő óta, zajtalan. 
A vén fűz meg csak ráhajolva 
- mint hogyha titkon hallgatózna- 
merendve nézi. 
Így suhan, 
áramlik, s vissza sohse jő, 
Isten szolgája: az Idő. 

Idők partján állt, s vénült egyre, 
lombot nevelt, meg levetette, 
s kérgesedett az istenadta. 
Csodát ugyan ki látna abban, 
hogy vénülünk itt ez a rendje 
csak a víz jár a végtelenbe 

meg az Idő. Mert mind elmúlunk, 
a gyökerünkből kifordulunk; 
mi termő volt mibennünk itten, 
magához hívja majd az Isten, 
s a régi fa: avarrá vál. 
Egyszer csak jön egy őszi szél 
és kettéroppant majd a tél, 
az utolsó szál vén gyökér 
s a fa kidől, és tovahordják 
és szétkorhasztják a habok. 
A fűz már belenyugodott. 

S akkor, egyszerre, más vihar 
hajtott föl villámaival, 
bömbölt, zúgott, mint az ördögátok 
s gyilkolta, zúzta a világot 
hagyjuk! A gondolat is fáj, 
az ember szinte nem talál 
pontot e meggyötrött világon, 
hol, mint madár a tarlott ágon, 
csak percre is nyugvást találjon. 

És lám, a fűz, az istenadta, 
törten és csonkig hasogatva 
- mikor úgy vélted, vége már- 
egy szál gyökérből újra hajt 
s lerázva kínt, ezernyi bajt: 
új gallyra törtet, s fényre vár! 
Én Uram Isten! Hát e vén 
még élni kíván? S ölremén 
az életért? S új harcba kezd? 
Hát hányszor kell megölni ezt, 
hogy magát végül is megadja? 

Megrendülten és áhítatba 
nézem e kérges bajnokot. 
S ámulva látom, hogy amott 
tovább is hajt egy másik ág, 
nem, nem: ez nem hagyja magát? 
Talán csak egyetlen gyökér, 
az utolsó, de él, de él 
s míg él: hitében verhetetlen! 

Hát hajtja, egyre vérmesebben, 
a nap felé új sarjait! 

S én röstelkedve állok itt: 
hát ez a vénség, ez tanít 
új reménységre engemet, 
akit már szinte eltemet 
a kín s a gond nehéz avarja, 
hogy nincs halál, nincs elmúlás 
amíg azt Isten nem akarja! 

Nézem ez újból sarjadót 
és elordítom harcosan: 
halljátok meg ti korhadók 
- kik úgy hittétek, vége van- 
bénák, roncsok és összetörtek, 
kiégettek és meggyötörtek! 
Nincs még halál! Nincs még enyészet! 
Még nem végzett velünk a végzet! 
S legyen bár hegynyi omladék, 
mely ránk zuhant: kivájja még 
győzelmes útját minden águnk, 
s hajtunk, sarjadunk, kivirágzunk, 
mert istenáldott dacban égünk 
és csakazértis: százszor élünk!


Arany János 
A GYERMEK ÉS SZIVÁRVÁNY 

Allegoria 

Sirt az ég egyik szemével, 
A másikkal nevetett; 
Páros ívű szép szivárvány 
Koszorúzta keletet: 
Szép szivárványt, barna felhőn, 
Nézte ábrándos fiú, 
Egy sovárgó méla gyermek, 
Kékszemű, de szöghajú. 

"Be gyönyörű híd az ottan! 
Égi híd az" gondolá, 
"Óh, talán ott járnak épen 
Az angyalok fel s alá! 
Mint szeretnék odamenni! 
Bizony el is szaladok, 
Jó fiút hogy bántanának 
Azok a jó angyalok! 

Messze sincs az; lám csak ott van 
A közel erdő megett, 
Még ma estig rajta könnyen 
Megjárhatnám az eget. 
Istenem, mily szép is lehet 
Ám belülről az az ég! 
Istenem, ha én egy kissé 
Oda bepillanthatnék!" 

Szólt, eredve gyors futásnak, 
És legottan messze jár; 
Édes anyja híná vissza, 
De szavát nem hallja már. 
Útfelen száz kis virág int: 
"Ülj le közénk, szép gyerek!" 
Száz madár mond: "dallok egyet!" 
De ő nem hallgatja meg. 

Síkos a föld és alóla 
Ki-kicsuszamlik az ut, 
Tüske rántja meg ruháit 
Hogy "megálljon! hova fut?" 
Majd elébevág s keresztül- 
Fekszi ösvenyét az ér, 
Mely, ha egyszer átgázolta, 
Ellenkedve visszatér. 

De az értől nem ijed meg, 
Nem hátrálja síkos ut, 
Szóba sem áll vad tövissel: 
Egyre gázol, egyre fut. 
Sem gyönyörre, sem veszélyre 
Nem tekintvén láb alatt, 
Szép szivárványt a magasban 
Nézi, nézi, és halad. 

Kérdi tőle útas ember, 
Egy öreg szántóvető: 
Hova oly lélekszakadva? 
És mivégre siet ő? 
"Jaj" felel, de gyors futtában 
A kérdőre sem tekint, 
"Ama hídhoz kell sietnem, 
Vissza is jőnöm megint!" 

"Balga gyermek, hol van a híd? 
Hová futsz ily esztelen? 
Szivárvány az: vége nyugszik 
Messzi, messzi tengeren: 
S a megürült fellegekbe 
Szí fel onnan új vizet... 
De hiszen fuss, ha tapasztalt 
Ősz fejemnek nem hiszed." 

"Ám legyen híd, ám szivárvány, 
Oda már én elmegyek," 
Szólt a fiú, "hogy felőle 
Épen bizonyos legyek." 
És az erdő bokros útján 
Bekanyarul egymaga, 
Hol feketén leskelődik 
Már felé az éjszaka. 

Ott sohajnak, ott kacajnak 
Múló hangját hallani, 
Ott fejéről fövegét is 
Le-lekapja valami: 
Ott fehéren a sürűből 
Rá-rábukkan egy fatő: 
De galyak közt a szivárvány 
Int feléje, s halad ő. 

Szembe jőnek búcsujárók, 
Szinte kérdik és felel. 
"Kis bohó, mi haszna fáradsz? 
Oda nem jut ember el... 
Mi lehet az a szivárvány? 
Van felőle sok mese: 
De közelről (ennyiünk közt!) 
Még nem látta senki se." 

Nem elég ez a fiúnak: 
De én látni akarom!" 
Szóla és tör fel a hegynek 
Út nélkűli avaron. 
Kő hasítja gyenge lábát, 
Szirten át esik-bukik; 
Haj! s alélva roskad össze 
Midőn feljut a fokig. 

Ott is, amint összerogyva 
Tehetetlen feküvék, 
Epedő nagy kék szemével 
A szivárványt nézte még; 
A szivárványt, amely szinte 
Fogyni látszott, sínleni - 
És mind jobban, és mind jobban 
Elsápadtak színei. 

"Szép arany híd, szép szivárvány, 
Én szerelmem, bármi vagy, - " 
Esdekelt ő tárt karokkal, 
"Óh ne hagyj el, - óh maradj! 
És ha égbe nem mehettem 
Rajtad, mint az angyalok, 
Várakozz', hadd nézzelek még! 
Várakozz', mig elhalok!" 

Hallja ezt egy agg remete 
S a fiú előtt megáll, 
Háta görnyed ősz hajától, 
Reng a mellén hó szakáll: 
"Ily korán a sírba mért vágysz?" 
Feddi nyájasan a bölcs - 
"Hamar volna még lehullnod, 
Mint a meg nem ért gyümölcs. 

Vágyaid elérhetetlen 
Tartományba vonzanak; 
Az, mi után futsz epedve, 
Csalfa, tünde fényalak, 
Egy sugár a nap szeméből... 
Büszke diadalmosoly, 
Mely a sirvafutó felhőn 
Megtörik, - de nincs sehol!" 

Így az agg bölcs - még tovább is 
Fejtegetvén szavait - 
S felnyitá a nagy természet 
Titkos zárú ajtait. 
A fiút meg ápolóan 
Vette gondjai alá, 
És midőn a hajnal ébredt 
Szüleinek vissz' adá. - 

Gyakran láta még azontúl 
Szép szivárványt a fiú, 
De, ha nézte, sírva fakadt 
S lőn kedélye szomorú: 
"Hogy üres kép, játszi sugár, 
Mit olyankor szeme lát, 
Nem híd, amely összekötné 
Földdel a menny kapuját!"

Radnóti Miklós 
SEM EMLÉK, SEM VARÁZSLAT 

Eddig úgy ült szívemben a sok, rejtett harag, 
mint alma magházában a négerbarna mag, 
és tudtam, hogy egy angyal kísér, kezében kard van, 
mögöttem jár, vigyáz rám s megvéd, ha kell, a bajban. 
De aki egyszer egy vad hajnalon arra ébred, 
hogy minden összeomlott s elindul mint kisértet, 
kis holmiját elhagyja s jóformán meztelen, 
annak szép, könnyűléptű szívében megterem 
az érett és tűnődő kevésszavú alázat, 
az másról szól, ha lázad, nem önnön érdekéről, 
az már egy messzefénylő szabad jövő felé tör. 

Semmim se volt s nem is lesz immár sosem nekem, 
merengj el hát egy percre e gazdag életen; 
szívemben nincs harag már, bosszú nem érdekel, 
a világ újraépül, - s bár tiltják énekem, 
az új falak tövében felhangzik majd szavam; 
magamban élem át már mindazt, mi hátravan, 
nem nézek vissza többé s tudom, nem véd meg engem 
sem emlék, sem varázslat, - baljós a menny felettem; 
ha megpillantsz, barátom, fordulj el és legyints. 
Hol azelőtt az angyal állt a karddal, - 
talán most senki sincs.

Rudyard Kipling 
Ha 



Ha meg tudod tartani a nyugalmadat, amikor körülötted 
Mindenki elveszíti a fejét és ezért téged okol; 

Ha nem veszíted el önbizalmadat, amikor mindenki kétkedik 
Benned, és még engedményt teszel kétkedésükért, 

Ha úgy tudsz várni, hogy nem fáradsz bele, s ha hazudoznak 
Rólad, nem folytatod a hazugságot, 

Vagy ha gyűlölnek, nem engedsz a gyűlölködésnek s mégsem kelted 
Azt a látszatot, hogy jó vagy, sem nem beszélsz túl bölcsen, 

Ha tudsz álmodni, de nem hagyod álmaidat úrrá lenni, 
Ha tudsz elmélkedni, de nem teszed gondolataidat céloddá, 

Ha egyformán tudsz bánni a két csalóval: diadallal és 
Szerencsétlenséggel, amikor szembe találod magad velük, 

Ha el tudod viselni, hogy a gonoszok kicsavarják az igazat 
Amit beszélsz, hogy vele csapdát állítsanak a butáknak, 

Vagy ha nézned kell, miként törik össze mindazt amiért életedet adtad 
S lehajolva újra felépíted kopott szerszámaiddal, 

Ha minden nyereséged egy halomba tudod rakni 
És az egészet kockáztatod egy kártyára 

És veszítesz és újra kezded el a kezdetnél 
És soha egy szóval nem említed a veszteségedet, 

Ha kényszerítheted a szívedet, idegeidet és izmaidat 
Hogy kitartsanak, amikor már csak az akarat él benned, 

Amely inti őket a kitartásra, 

Ha tömegek közt járva meg tudod tartani az erényességet, 
Vagy királyok oldalán sem adod fel a közvetlen hangot, 

Ha sem ellenség, sem jó barát nem sebezhet meg, 
ha mindenki számíthat rád, de senki sem túlságosan, 

Ha a múló pillanatot meg tudod tölteni 
hatvan percnyi értékkel, 

Tiéd a föld s minden, mi benne foglaltatik 
és ami több, férfi leszel fiam!

Ábrányi Emil 
D. O. M. 


Állott volna rajtam: én 
Úgy teremtem a világot, 
Hogy mindenki kap virágot, 
S egy kis jót e földtekén. 
Volnék én az Alkotó, 
Akihez száll ima, ének: 
Én nyugodtan nem nézhetném 
Fönn a fényes, boldog égben 
Azt a sok boldogtalant, 
Aki szenved itt alant! 
Én nem tudnám végignézni, 
Hogy miképp kell elenyészni 
Bűn nélkül, maró ínségben, 
Évről-évre a teremtés 
Százezernyi remekének! 

Sejtem én azt, hogy más szemmel 
Nézi a világot ő, 
A sugárzó, a dicső! 
Ő alkotta ezt a rendet, 
Tudja is hát, mit teremtett! 
Hogyha szíve meg nem indul 
Ennyi gyásztól, ennyi kíntúl, - 
Hogyha látja s mégis tűri, 
Míg hatalmas trónját üli: 
Akkor mindez bizonyára 
Helyes és jó és igaz! 
Nem törődvén jajjal, könnyel: 
Néz bennünket bölcs közönnyel, 
Ő, a legfőbb bölcsesség, 
Ő, a kezdet és a vég! 

Ámde én ember vagyok csak, 
Én nekem fáj, hogyha látom 
A nyomort e szép világon! 
Én, az oktalan parány, 
Én, a porból vett halandó, 
Épp azért, mert elmúlandó 
Árny vagyok, rezgő atom: 
Én a sírót siratom! 
Hogyha látom hosszú sorban 
Menni őket bús nyomorban, 
Aggon, ifjan, férfi-korban, 
Utcákon és tereken: 
Könnybe lábad a szemem! 
Ó bocsásd meg, véghetetlen 
Bölcsességű Istenem!...

Ady Endre 
KI LÁTOTT ENGEM? 


Volt nálamnál már haragosabb Élet? 
S haragudtam-e, vagy csak hitem tévedt? 

Szívem vajon nem szent harang verője? 
Vagyok csakugyan dühök keverője? 

Kit mutatok s mit kutató szemeknek? 
Nem csalom-e azokat, kik szeretnek? 

Szeretem-e azokat, kiknek mondom? 
Méltán gerjeszt haragot büszke gondom? 

Ennen dühöm nem csak piros káprázat? 
S azok forrók, kik közelemben fáznak? 

Bolond tüzem alágyújt-e szíveknek? 
Szeretnek-e, kik szerelmet lihegnek? 

Csókos szám miért tör szitokba rögtön? 
Nem tenyeremet rejti csak az öklöm? 

Pótolnak-e életet élet-morzsák? 
Érdemlem-e szánásnak csúnya sorsát? 

Szabad-e engem hidegen megértni? 
Szabad közönnyel előlem kitérni? 

Gerjedt lelkemnek ki látta valóját? 
Ki lát, szívem, sebes és örök jóság? 

Istenülő vágyaimba ki látott? 
Oh, vak szívű, hideg szemű barátok.

Szabó Lőrinc 
Az óriás intelme 

Ha egy hajszálat százfelé hasítasz 
s minden új szálat megint százfelé 
s e századrészt is százfelé hasítod 
és eljutsz a végső határ elé 
s tovább hasítani már képtelen vagy, 
ami maradt, még az is végtelen nagy. 

Hogyha egy lelket százfelé hasítasz, 
mint egy hajszálat, s megint százfelé 
s e századrészt is százfelé hasítod 
és eljutsz a végső határ elé 
s tovább hasítani már képtelen vagy, 
ami maradt, még az is végtelen nagy. 

Így üthetsz engem, pöröllyel hasíthatsz, 
dobhatsz kutyák és fűrészek elé, 
porrá törhetsz, megrághatsz, tűzre vethetsz: 
ha szétmorzsoltál százszor száz felé 
és tovább gyilkolni már képtelen vagy, 
ami maradtam, az is végtelen nagy, 

mert belőlem egy örök óriás szól, 
kit száz bilincsed húzott lefelé: 
eltemettél, mégis újjászülettem 
s mosolyogva állok színed elé: 
egy hajszálam felfogni képtelen vagy, 
istened vagyok, egy és végtelen nagy.

Nagy László: Csönd 


Táncol a csönd fehér tarlón, 
trombitája égszin virág, 
hatalmától megnémulnak 
nádasok és bölömbikák. 

Táncol a csönd háztetőkön, 
fáradtaknak jó az álom, 
ablak alatt, kertek alatt 
csukott szájjal danolászom. 

Táncol a csönd, bejár minden 
gödröket és szegleteket, 
harmat esik, szívem fázik, 
hajt a bánat leveleket. 

Borzasodik fehér kutyám, 
felettünk a bánat fája, 
szemeinkben bolond hűség, 
hallgatunk a nagyvilágba.

Dsida Jenő 
Száraz ág 

Szép, lankadt novemberi gally, 
jó bánat tiszta, lassú míve, 
kiről levált a röpke raj 
s alatta hajló, száraz íve 
maradt hűs, haldokló kezeknek, 
magánnyal dús és koldus ág, 
melyen csak emlékek rezegnek: 
elvégezett szomorúság! - 

miért vettelek észre ma 
talán először életemben, 
mint sokszor elhadart ima 
szavát, amely az értelemben 
tartalmat nyer és felvilágol? 
Miért nincs más rajtad kívül 
szememben ebből a világból, 
mely elsötétül és kihűl?

Tóth Árpád: 
Lélektől lélekig 
Állok az ablak mellett éjszaka, 
S a mérhetetlen messzeségen át 
Szemembe gyűjtöm össze egy szelíd 
Távol csillag remegő sugarát. 

Billió mérföldekről jött e fény, 
Jött a jeges, fekete és kopár 
Terek sötétjén lankadatlanul, 
S ki tudja, mennyi ezredéve már. 

Egy égi üzenet, mely végre most 
Hozzám talált, s szememben célhoz ért, 
S boldogan hal meg, amíg rácsukom 
Fáradt pillám koporsófödelét. 

Tanultam én, hogy általszűrve a 
Tudósok finom kristályműszerén, 
Bús földünkkel s bús testemmel rokon 
Elemekről ád hírt az égi fény. 

Magamba zárom, véremmé iszom, 
És csöndben és tűnődve figyelem, 
Mily ős bút zokog a vérnek a fény, 
Földnek az ég, elemnek az elem? 

Tán fáj a csillagoknak a magány, 
A térbe szétszórt milljom árvaság? 
S hogy össze nem találunk már soha 
A jégen, éjen s messziségen át? 

Ó, csillag, mit sírsz! Messzebb te se vagy, 
Mint egymástól itt a földi szivek! 
A Sziriusz van tőlem távolabb 
Vagy egy-egy társam, jaj, ki mondja meg? 

Ó, jaj, barátság, és jaj, szerelem! 
Ó, jaj, az út lélektől lélekig! 
Küldözzük a szem csüggedt sugarát, 
S köztünk a roppant, jeges űr lakik!

Somlyó György: 
Mese arról, ki hogyan szeret 
Van, aki azt hiszi, tehet, amit akar, hisz szeretik. 
Van, aki azt hiszi, tehet, amit akar, hiszen szeret. 
Van, aki úgy érzi, minden tettére vigyáznia kell, éppen mert szeret. 
Van, aki úgy érzi, minden tettére vigyáznia kell, éppen mert szeretik. 
Van, akinek számára a szerelem határos a gyűlölettel. 
Van, akinek számára a szerelem határos a szeretettel. 
De van olyan is, aki a szerelmet összetéveszti a szeretettel, s nem érti, hogy mások feleletül a gyűlölettel tévesztik össze a szerelmet. 
Van, aki úgy szeret, mint az országútra tévedt nyúl, amely a fénycsóvák csapdájába esett. 
Van, aki úgy, mint az oroszlán, amely széttépi azt, amit szeret. 
Van, aki úgy szeret, mint a pilóta a várost, amelyre bombáit ledobja. 
Van, aki úgy, mint a radar, amely a repülők útját vezeti a levegőben. 
Van, aki békésen szeret, mint a kecske, amely hagyja, hogy megszopja az éhező kisgyerek. 
Van, aki vakon, mint a másikat alaktalanságába nyelő amőba. 
Van, aki esztelenül, mint az éjszakai lepke a lángot. 
Van, aki bölcsen, mint a medve a téli álmot. 
Van, aki önmagát szereti másban, s van, aki önmagában azt a másikat, akivé maga is válik általa.

Váci Mihály: 
Valami nincs sehol 
Süvítnek napjaink, a forró sortüzek, 
– valamit mindennap elmulasztunk. 
Robotolunk lélekszakadva, jóttevőn, 
– s valamit minden tettben elmulasztunk. 
Áldozódunk a szerelemben egy életen át, 
– s valamit minden csókban elmulasztunk. 

Mert valami hiányzik minden ölelésből, 
– minden csókból hiányzik valami. 
Hiába alkotjuk meg s vívunk érte naponta, 
– minden szerelemből hiányzik valami. 
Hiába verekszünk érte halálig: – ha miénk is, 
– a boldogságból hiányzik valami. 

Jóllakhatsz fuldoklásig a gyönyörökkel, 
– az életedből hiányzik valami. 
Hiába vágysz az emberi teljességre, 
– mert az emberből hiányzik valami. 
Hiába reménykedsz a megváltó Egészben, 
– mert az Egészből hiányzik valami. 

A Mindenségből hiányzik egy csillag, 
– a Mindenségből hiányzik valami. 
A Világból hiányzik a mi világunk, 
– a Világból hiányzik valami. 

Az égboltról hiányzik egy sugár, 
– felőlünk hiányzik valami. 
A Földből hiányzik egy talpalatnyi föld, 
– talpunk alól hiányzik valami. 

Pedig így szólt az ígéret a múltból: 
– „Valahol! Valamikor! Valami!” 
Hitették a bölcsek, hitték a hívők, 
– mióta élünk, e hitetést hallani. 
De már reánk tört a tudás: – Valami nincs sehol! 
– s a mi dolgunk ezt bevallani, 
s keresni azt, amit már nem szabad 
senkinek elmulasztani. 

Újra kell kezdeni mindent, 
– minden szót újra kimondani. 
Újra kezdeni minden ölelést, 
– minden szerelmet újra kibontani. 
Újra kezdeni minden művet és minden életet, 
– kezünket mindenkinek újra odanyújtani. 

Újra kezdeni mindent e világon, 
– megteremteni, ami nincs sehol, 
de itt van mindnyájunkban mégis, 
belőlünk sürgetve dalol, 
újra hiteti, hogy eljön 
valami, valamikor, valahol…
A HOLLÓ 

Poe 

Egyszer egy bús éjféltájon, míg borongtam zsongva, fájón, 
s furcsa könyvek altatgattak, holt mesékből vén bazár, 
lankadt főm már le-ledobbant, mikor ím valami koppant, 
künn az ajtón, mintha roppant halkan roppanna a zár. 
"Vendég lesz az", így tűnődtem, "azért roppan künn a zár, 
az lesz, más ki lenne már?" 

Ó, az emlék hogy szíven ver: padlómon a vak december 
éjén fantóm-rejtelemmel hunyt el minden szénsugár, 
és én vártam: hátha virrad s a sok vén betűvel írt lap 
bánatomra hátha írt ad, szép Lenórám halva bár, 
s földi néven senki már. 

S úgy tetszett: a függöny leng és bíborán bús selymű zengés 
fájó, vájó, sose sejtett torz iszonyt suhogva jár, - 
rémült szívem izgatottan lüktetett s én csitítottam: 
"Látogató lesz az ottan, azért roppan künn a zár, 
az lesz, más ki lenne már?" 

Visszatérve lelkem mersze, habozásom elmúlt persze, 
s "Uram", kezdtem, "avagy Úrnőm, megbocsájtja, ugyebár? 
Ámde tény, hogy már ledobbant álmos főm, és Ön meg roppant 
halkan zörgött, alig koppant: alig roppant rá a zár, 
nem is hittem a fülemnek." - S ajtót tártam, nyílt a zár: 
éj volt künn, más semmi már. 

S mély homályba elmeredtem, szívvel, mely csodákra retten, 
látást vártam, milyet gyáva földi álom sose tár; 
ám a csend, a nagy, kegyetlen csend csak állott megszegetlen, 
nem búgott más, csak egyetlen szó: "Lenóra!" - halk, sovár 
hangon én búgtam: "Lenóra!" s visszhang kelt rá, halk, sóvár, 
ez hangzott s más semmi már. 

S hogy szobámba visszatértem s még tüzelt javába vérem, 
hirtelen, már hangosabban, újra zörrent holmi zár, 
s szóltam: "Persze, biztosan csak megzörrent a rácsos ablak, 
no te zaj, most rajtakaplak, híres titkod most lejár, 
csitt, szivem, még csak egy percig, most a nagy titok lejár, 
szél lesz az, más semmi már!" 

Azzal ablakom kitártam, s íme garral, hetyke-bátran 
roppant Holló léptetett be, mesebeli vén madár, 
s rám nem is biccentve orrot, meg sem állt és fennen hordott 
csőrrel ladyt s büszke lordot mímelt s mint kit helye vár, 
ajtóm felett, Pallasz szobrán megűlt, mint kit helye vár, - 
ült, nem is moccanva már. 

S ahogy guggolt zordon ében méltóságú tollmezében, 
gyászos kedvem mosolygóra váltotta a vén madár, - 
s szóltam: "Bár meg vagy te nyesve, jól tudom, nem vagy te beste, 
zord Holló vagy, ős nemes te, éji part küld, vad határ, 
mondd, mily néven tisztel ott lenn a plútói, mély, vad ár?" 
S szólt a Holló: "Sohamár." 

Ámultam, hogy ferde csőrén ilyen tártan, ilyen pőrén 
kél a hang, okos, komoly szó alig volt a szava bár, 
ám el az sem hallgatandó, hogy nem is volt még halandó, 
kit, hogy felnézett, az ajtó vállán így várt egy madár, 
ajtajának szobra vállán egy ilyen szörny vagy madár, 
kinek neve: "Sohamár." 

S fenn a csöndes szobron űlve az a Holló egyedül e 
szót tagolta, mintha lelke ebbe volna öntve már; 
nem nyílt más igére ajka, nem rebbent a toll se rajta, 
s én szólék, alig sohajtva: "Majd csak elmegy, messzi száll, 
mint remények, mint barátok, holnap ez is messzi száll." 
S szólt a Holló: "Soha már!" 

Megriadtam: csendziláló replikája mily találó, - 
"Úgy lesz", szóltam, "ennyit tud csak s kész a szó- és igetár; 
gazdájának, holmi hajszolt, bús flótásnak búra ajzott 
ajkán leste el a jajszót, mást nem is hallhatva már, 
csak remények gyászdalát, csak terhes jajt hallhatva már," 
ezt, hogy: "Soha - soha már!" 

S gyászos kedvem újra szépen felmosolygott, s párnás székem 
szemközt húztam, ott, ahol várt ajtó, szobor és madár; 
és a lágy bársonyra dőlten tarka eszmét sorra szőttem, 
elmerengtem, eltűnődtem: mily borongó nyitra jár, 
átkos, ős, vad, furcsa Hollóm titka mily bús nyitra jár, 
mért károgja: "Soha már?" 

Ekként űltem, szőve-fejtve bús eszméket s szót se ejtve, 
míg a madár szeme izzott, szívemig tüzelve már; 
s fejtve titkot, szőve vágyat, fejem halkan hátrabágyadt, 
bársonyon keresve ágyat, mit lámpám fénykörbe zár, 
s melynek bíborát, a lágyat, mit lámpám fénykörbe zár, 
Ő nem nyomja, - soha már! 

Ekkor, úgy rémlett, a légnek sűrüjén látatlan égnek 
füstölők s a szőnyeg bolyhán angyaltánc kél s muzsikál; 
"Bús szív", búgtam, "ím a Szent Ég szállt le hozzád, égi vendég 
hoz vigaszt és önt nepenthét, s felejtést ád e pohár, 
idd, ó idd a hűs nepenthét, jó felejtés enyhe vár!" 
S szólt a Holló: "Soha már!" 

"Látnok!", nyögtem, "szörnyű látnok! ördög légy, madár vagy átok! 
Sátán küldött, vagy vihar vert most e puszta partra bár, 
tépetten is büszke lázban, bús varázstól leigáztam, 
itt e rémek-járta házban mondd meg, lelkem szódra vár, - 
van... van balzsam Gíleádban?... Mondd meg - lelkem esdve vár..." 
S szólt a Holló: "Soha már!" 

"Látnok!", búgtam, "szörnyű látnok! ördög légy, madár vagy átok! 
Hogyha istent úgy félsz, mint én, s van hited, mely égre száll, 
mondd meg e gyászterhes órán: messze mennyben vár-e jó rám, 
angyal-néven szép Lenórám, kit nem szennyez földi sár, 
átölel még szép Lenórám, aki csupa fénysugár?" 
S szólt a Holló: "Soha már!" 

"Ez legyen hát búcsúd!", dörgött ajkam, "menj, madár, vagy ördög, 
menj, ahol vár vad vihar rád és plútói mély határ! 
Itt egy pelyhed se maradjon, csöpp setét nyomot se hagyjon, 
torz lelked már nyugtot adjon! hagyd el szobrom, rút madár! 
Tépd ki csőröd a szívemből! hagyd el ajtóm, csúf madár!" 
S szólt a Holló: "Soha már!" 

S szárnyán többé toll se lendül, és csak fent űl, egyre fent űl, 
ajtóm sápadt Pallaszáról el nem űzi tél, se nyár! 
Szörnyű szemmel űl a Holló, alvó démonhoz hasonló, 
míg a lámpa rájaomló fényén roppant árnya száll, 
s lelkem itt e lomha árnyból, mely padlóm elöntve száll, 
fel nem röppen, - soha már! 

(Tóth Árpád)

 
Ha az életben boldog akarsz lenni, tanulj meg egy embert hibával szeretni,mert ha olyat keresel kibe hiba nincs, más világon válassz, mert a Földön nincs!
Egyetlen szippantás a haja illatából, egyetlen érintése bőrének többet ér az öröklétnél. Egyetlenegy."

Azon a napon amikor rád találtam, egyedül voltam, senkire sem vágytam. Te értem jöttél, igazán szerettél köszönöm azt, hogy a mindenem te lettél.

Szemedbe nézek és teljesen elveszek,gondolataimban is csak Te létezel, a szád ízéért is meghalok, nem is kell nekem már más dolog csak amit még tőled kaphatok.

Mikor Rád gondolok megremeg a lelkem, ilyenkor úgy érzem bilincsben a testem. Mindig itt vagy velem,mégis oly távol, én tudom egyedül MENNYIRE HIÁNYZOL!

A semmiből kerültél utamba, mint kék égből a nyári zápor, mely lemossa könnyeim és mosolyra derít. Lelkemben emlékek ezrei laknak, álmodnak határt semmi sem szabhat.

Szerelmem örök, véget soha nem érhet, mert én szívemből és őszintén SZERETLEK TÉGED! Ebben az esőben szeretnék elázni nap, mint nap!

Akkor hozod ki a legjobbat másokból, ha magadból is a legjobbat adod.

Mióta láttam a szemed tiszta fényét, azóta nem tudok élni Nélküled, Mióta megbűvölt egy pillanatnyi szépség, azóta szeretlek én...

Ha még érzed a virág illatát, ha még hallod a csalogány dallamát ha sírni tudsz azért kit igazán szeretsz,megtudod, hogy mi az a nagy szerelem!

Szemedet becsukhatod, elég ha szíved hallgatod, megmutatja kit keresel. Bízd rá magad boldog leszel!!!

 
Mikor az élet elszáll,
A szív megáll,
Tusban fekszik a váll,
Az agy halott,
A test nem él,
Nem jut a szívbe vér.
A napfény már nem simogat,
Hangod finom dallamra már nem hivogat.
Mosolyod varázsát többé már nem látom,
Mert elvitt engem a halál angyalszárnyon.
Elmegyek oda hová te még nem jöhetsz,
Rád még sok minden vár,
Csak hosszú évek multán követsz.
Tested melege majd mást fűt,
Mikor engem majd a koporsó hűt.
Csókod lágy édességét más élvezi majd,
kebled forróságába fejet más hajt.
Neked szépséggel és csodákkal lesz teli életed,
Míg bennem egyedűl gyökeret hajt a hideg félelem.
Te bearanyoztad ,s szebbé tetted életem,
Szívem bár megált, ÖRÖKKÉ SZERETLEK SZERELMEM!!! :'(



 Egy bűnöm van énnekem, 
csak egy: az, hogy szeretlek. 
Szeretlek én mindennél jobban, 
de a szívem Teérted mindhiába dobban. 

A bánat elhatalmasodik most rajtam, 
ha rágondolok, hogy nekem már nem vagy. 
Bánatos szívem rettentően szorít, s fáj, 
úgy érzem hamarosan megöl a magány. 

Nem lehetek Veled, s ez fáj nagyon, 
elhagytál engem, Drága Kis Angyalom. 
Hiányzol nagyon, hiányod mardos, 
az életem nélküled üres, és fagyos. 

Búcsúzom hát Tőled Szép Szerelmem, 
kívánom, hogy a szíved ne vezessen félre. 
Kívánom még Neked, hogy boldog legyél, 
és a Jó Isten mutasson utat vágyaid felé! 





Magunk ellen való vétek lenne elengedni egymás kezét.
Életünk szeretetét már semmi sem tépheti szét,
igaz, egymástól sokszor elsodor a könyörtelen cél,
de ha rád gondolok, szívembe a melegség mindég visszatér.

Nem számít már hol vagyok, merre, hol ébredek,
emlékeim közt, ha felbukkansz, azonnal rád ismerek,
Úgy, hogy az első pillanat összevillantotta a szemünket,
ahogy az első ölelésben összeforrasztotta a vágy a testünket...

Amikor a távolban eltöltött éjszakákban
szívet tépő csönd, vagy magányos harsogás van..
De bármilyen messze is vagy tőlem, ott vagyok veled-
szívemet érezze a szíved, mert a tiéd, mert szeret.

Szeret, mert szeretlek az első pillanattól kezdve,
amióta helyet készítettél szívemnek a szívedben,
amióta a szemem a szemedben csillagot látott,
azóta hordozom, védem veled.., ezt az édes boldogságot..



Két szív mely egy ritmusra dobog, két lélek mely csak együtt ragyog. Ezek vagyunk ketten, csak te meg én, szerelmünk soha véget nem ér. 



Szemembe nézel, szívembe látsz, ha szerelmet kérsz, ott mindig találsz. Ha mindenki elhagy és senki nem szeret, ne félj, én mindig itt leszek veled. 


Két csillag ragyog az égen, egyek ők már nagyon régen. Szeretlek, suttogják váltig, egyik te vagy, én a másik. 


Leírni nem tudom mit irántad érzek, hisz úgy is tudod szeretlek téged. Elmondom neked s az egész világnak, ha eddig szerettelek, ezután imádlak.


Soha nem feledd, nem vagy egyedül, minden gondolatom Hozzád menekül! Te vagy az álmom, Te vagy az ébredésem, Te vagy az összes szívverésem

Kit igazán szeretsz, az hiányzik!
Megbocsájtod ha hibázik.
Eltűröd ha olykor bánt vagy hazudik neked!
Ha mind ezt elviseled, tényleg szereted!!!!!!!!!
::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::

Tudod, hogy fájni fog, mégis megbántottál.
Én szerettelek de te csak kihasználtál.
Rájössz, hogy én szívből szerettelek, de akkor már késő lessz.
Én már elfeledtelek.
A szívem másé lessz, mert te megtagadtad és látod most én nevetek rajtad.
::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::

Mikor szívünk előszőr összedobbant.
Mikor szemed rám nézve lángra lobbant, 
mikor az elsőcsókod az ajkamon égett, én
már akkor úgy éreztem, meghalok érted!!!!!!!!!
::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::

Ma ilyen vagyok, holnap más leszek, örökké változom, és örökké SZERETLEK!!!!!!!!!!!!!!!!!
:::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::: 


Első Pillantásod Mely Megbabonázott Engem, 
Éreztem Te Vagy Az, Kiért Mindent Meg Kell Tennem.
Egy kóbor szív mely rátalált a boldogságra, 
Egy Bájos, Aranyos S Gyönyörű Kislánykára.
Érzéseim Elmondani Sajnos Igazán Nem Merem, 
Hisz Benned Egy Erős Láng Ég, Melynek Neve: Szerelem!
Rólad Álmodok, Ábrándozok S Néha Sírok Érted, 
S Azon Töröm Magam, Miért Fáj Ennyire S Miért Is Éget.
Álmodozom Arról, Hogy Egyszer Te Csókolod Számat, 
S Neked Ajándékozhatom A Legszebb Rózsa Szálat.
Most Az Istenhez Szólok Ki Meghallgatja Imámat, 
S Szám Elhagyja, Mit Egy Szív Csak Kívánhat.
Kívánok Nem Egyet, Nem Kettőt, Legalább Vagy Százat, 
Az Első Az, Hagy Csókoljam Meg Kicsi Puha Szádat.
Had Szorítsalak Magamhoz S Érezzem Finom Illatod, 
Melytől Elgyengülök S Magasan Szárnyalok.
De Ez Mind Csak Kívánság, A Valóság Amit Élek, 
Félénken Mégis Kimondom: Szeretlek Téged.


Az Élet egyetlen esély, vedd komolyan, 
Az Élet szépség, csodáld meg, 
Az Élet boldogság, ízleld meg, 
Az Élet álom, tedd valósággá, 
Az Élet kihívás, fogadd el, 
Az Élet kötelesség, teljesítsd, 
Az Élet játék, játszd, 
Az Élet érték, vigyázz rá, 
Az Élet vagyon, használd fel, 
Az Élet szeretet, add át magad, 
Az Élet titok, fejtsd meg, 
Az Élet ígéret, tejesítsd, 
Az Élet szomorúság, győzd le, 
Az Élet dal, énekeld, 
Az Élet küzdelem, harcold meg, 
Az Élet kaland, vállald, 
Az Élet jutalom, érdemeld ki!!
Az Élet élet, éljed!

Amikor megtudod, hogy van valaki más, 
Amikor rájössz arra: te vagy a hibás… 
Amikor hallod hangját, hogy valaki hív, 
Amikor úgy érzed, hogy kicsordul a szív… 
Amikor keze gyöngéden megsimogat, 
Amikor megérinti hófehér karodat… 
Amikor látod őt, bár mégsincsen veled, 
Amikor ábránd után nyújtod a kezed… 
Amikor észreveszed, hogy hiányzik, 
Amikor tested ég, de mégis fázik… 
Amikor mély fájdalom hasít beléd, 
Amikor menekülve lépked feléd… 
Amikor könnyek közt is látod őt, 
Amikor reménytelen, de várod őt… 
Amikor gondolkozol: Kell neked? 
Amikor azt érzed, hogy szereted… 
Amikor megtudod, hogy játék vagy, 
Amikor a szomorúság nagyon-nagy… 
Amikor léted csak egy játékszer, 
Amikor azt mondják, hogy „Felejtsd el!” 
Amikor észreveszed, nem sikerült, 
Amikor felfogod, hogy mindig került… 
Amikor eszeddel még elfelejtheted, 
Amikor szívedből már nem törölheted… 
Amikor megtudod, hogy van valaki más, 
Amikor rájössz arra: te vagy a hibás, 
Amikor úgy hallod, hogy ő az, aki hív, 
Akkor, úgy érzed, hogy kicsordul a szív…

20 dolog, amit egy tökéletes srác megtenne:

1. Tudja, hogy varázsoljon mosolyt az arcodra, még akkor is ha magad alatt vagy.
2. Ragaszkodik hozzád, de tiszteletben tartja a függetlenségedet.
3. Játék közben neked adja az irányítót.
4. A hátad mögé oson, átölel, magához szorít téged, és gyengéden suttog a füledbe.
5. Játszik a hajaddal.
6. A kezei mindig megtalálják a tieidet.
7. Aranyos, ha valamit nagyon szeretne.
8. Felajánl neked rengeteg masszázst.
9. Táncol veled, még akkor is ha totál hülyének érzi magát.
10. Sosem fogy ki a szerelemből.
11. Vicces, de tudja, hogy mikor kell komolynak lennie.
12. Felismeri ha viccesnek kell lennie, mert túl szigorú.
13. Türelmesen megvár, amíg egy óra alatt elkészülsz.
14. Aranyosan reagál, ha megütöd, pedig igazából fáj neki.
15. Sokat mosolyog.
16. Egy romantikus randit terverz, amiben egy csomó olyan dolgot csináltok, amiket igaz

A Hupont.hu weboldal szerkesztő segítségével készült. Itt Önnek is lehetséges a weboldal készítés.

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat